Ideje szembenézni a rideg valósággal: vámpírok bizony léteznek. Féli azonban nem kell tőlük, mert Londonban már évszázadokkal ezelőtt megoldották a problémát. Annak idején ugyanis egy bizonyos Abraham van Hellsingnek sikerült szemfogon csípnie Havasalföld rettegett Drakula grófját, aki Alucard néven azóta is kénytelen többé – kevésbé hűen szolgálni a királynő által életre hívott Hellsing szervezet lovagjait. A brit családi válalkozás a mai zavaros időkben sem marad munka nélkül, munkaköre pedig egyre bővül, így a vámpírok és azok ghouljai mellett a halállistájukra felkerültek az agresszívabb katolikus elemek, de még a kisnövésű, megalomán neonáci vezetők és azok teljes kompániája is. Hirano Kouta aligha gondolta, hogy sajátos hangulatú, elsősorban karizmatikus karakterekre, morbid humorra és látványos harcokra építő, vérbő vámpírtörténete kultusszá növi ki magát. Rajzstílusa az idők során komoly változáson ment keresztül, bár az erős kontúrokról és a rengeteg sötét tónusról, árnyékolásról nem mondott le. Seras Victoria, aki állítólag Hirano kedvenc karaktere, az első kötetben még az alkotó bevallása szerint is úgy fest, mint aki fél lábbal a sírban áll, bár az események tükrében ez a megállapítás tulajdonképpen igaznak mondható. Alexander Anderson figuráját egy korábbi, Angel Dust címen futó, hentai - elemeket tartalmazó mangájából emelte át, Alucard pedig  gyakorlatilag készen toppant a nagyérdemű elé a The Lengends of Vampire Hunter című, egy fejezetet megélt hentaimangában. Talán a mangát rém lustának tartó rajzolósegédből hentai – mangakává avanzsáló Hirano fejében már kezdetektől fogva ott lapultak a nagy áttörést hozó történet egyes elemei. Azóta belefogott a Hellsing előzményéül szolgáló, a második világháború idején játszódó Hellsing – The Dawn rajzolásába is, aminek főszereplője a 14 éves Walter (az eredeti mangában Integra Hellsing idős inasa) és az ismeretlen okok miatt egy fiatal lány képében asszisztáló Alucard, akit a rajongók csak „Girlycard” néven emlegetnek. Egyelőre kérdéses, hogy ezeket az eseményeket beleszövik-e a jelenleg futó Hellsing Ultimate OVA animesorozat történetébe, habár az előzetes videók ezt sejtetik. Mivel számos helyen tapasztaltam, hogy sokak számára zavaros a manga, a tévésorozat és a jelenleg aktuális OVA-sorozat közötti viszonyrendszer, fussunk is végig az eseményeken! Kezdetben vala tehát a manga, aminek az első fejezete még 1997-ben, a Shounen Gahosha által kiadott Young King OURs magazin oldalain jutott el a japán közönséghez. A jelenleg tizedik köteténél járó, korhatáros vérengzősdi azóta persze számos licencet megért, angol fordításban például az amerikai Dark Horse Comics tálalásában szerzhető be a rájuk jellemző, átlagosnál kicsit borsosabb áron. 2001-ben érkezett a GONZO stúdió által készített 13 részes Hellsing tévésorozat, ami fergeteges hangulatával és zenéjével ugyan hatalmas sikert aratott, de a manga addigra igen terjedelmes rajongótáborának egy része mégis fanyalogva fogadta. Bár az első hat epizód nagyjából hitelesen követte a manga történéseit, a hetedik résztől ennek hirtelen vége szakadt, ugyanis kifogytak az addig elkészült és adaptálható mangából. Hirano magát mangakának tartja, ezért az anime készítésébe nem akart belenyúlni, a szinkronszínészek kiválasztását kivéve mindenben szabad kezet adott az alkotógárdának. Ennek eredménye egy fiktív befejezés és a mangában sosem szereplő Incognito lett. Ezután pár évig ismét csak a mangáb követhettük nyomon a Hellsing szervezet sorsát, de mivel a nép folytatásért kiáltott, 2005-ben a Geneon Entertainment producere felkereste Hiranót, és felvetette, hogy készíteni kellene egy Hellsing Ultimate OVA névre hallgató szériát, ahol Alucard végre megmutathatná, hogyan harcol egy igazi vámpír. A kitűzött cél az volt, hogy lehető leghűségesebben adják vissza a mangát, és ez eddigiek alapján ez kiválóan sikerült is. Idáig három, nagyjából a manga egy-egy kötetének cselekményét felölelő, körülbelül egyórás epizód készült el, ahol valóban a manga képei elevenedtek meg a nézők előtt. Ez persze a tévésorozathoz képest drasztikus stílusváltást jelentett. A szereplők nyúlánkabbak, szálkásabbak lettek és jobban igazodtak Hirano rajzaihoz, de a jellemük is megváltozott, ami egyesekből ismét elégedetlenséget váltott ki. Zeneileg nem sikerült felülmúlni az eredeti sorozatot, a számítógépes megoldások pedig néha idegennek hatottak, de összességében mégis egy sokkal látványosabb, a képregény hangulatát pedig nagyszerűen megragadó új Hellsinget kaptunk is pár évig. Érdemes kitérni arra is, vajon mi állhat a nagy népszerűség hátterében. Alucard személyében Hirano Kouta megteremtette a tökéletes szörnyeteget, aki ugyan nem címadója, mégis egyértelműen főszereplője a történetnek. Ugyan kit ne érdekelne, mi foghat ki egy manipulatív, állandóan méltó ellenfélére váró és látszólag elpusztíthatatlan, több száz éves élőholt fiatalemberen? Alucard maga is többször felveti, hogy egy igazi szörnyeteggel csak egy ember bánhat el (utalva ezzel saját sorsára is), nem csoda hát, hogy az élőholtakat és egyéb (nem egészen emberi) ellenfeleit többnyire a Jackall-Casull pisztolypárossal, rosszabb esetben pedig egyéb, különleges képességeivel kényszeríti vissza az örök vadászmezőkre – vadul vigyorogva. Bizony, Alucard stílusosan idejétmúlt öltözködése ellenére a modern idők híve, és fogcsattogatás helyett inkább a lőfegyvereket rézsesíti előnyben. Persze a valaha élt talán legerősebb vámpírról beszélünk, ezért tartogat bőven trükköket a kalapjában. Képes átjárni a falakon, mások gondolataiban olvasni, vagy éppen ruhástól-mindenestől összekaparni magát a teljes megsemmisülés állapotából (igen, Alucard annyira halhatatlan, illetve nyilván annyira ragaszkodik kedvenc gönceihez, hogy azok a testével együtt regenerálódnak). Át tud kelni a folyón és a napfénnyel sincs nagy problémája azon kívül, hogy rühelli. Ha akar, alakot válthat és nagytermetű fekete kutsaként, vagy akár régi önmaga, Vlad Tepes álcájában játszadozhat kétségbeesetten vergődő ellenfeleivel. Mindez még mulatságosabb az anime változatban, ahol aláfestésként hátborzongatóan kellemes sátáni kacaját hallhatjuk, amit a gonosz szerepek nagymestere, Nakata Jouji kölcsönöz neki jellegzetes mély hangján. A Hellsing élvezetéhez nem árt a megfelelő hozzáállás sem. A neonácik szerepeltetése a főgonoszok pozíciójában, a nevetségesen eltúlzott katolikus-protestáns vallási ellentét, a harcok során látható pozőrködés, vagy az enyhén elmebeteg arckifejezések és párbeszédek mind ugyanazt sugallják: még véletlenül se vedd túl komolyan! A mangaka pihent humora miatt előfordul, hogy a részletgazdag, olykor teljes oldalakat betöltő, gyönyörű rajzok között egyre csak felbukkan egy kisiskolás rajztudásával vetekedő képkocka, vagy a helyzetkomikus fokozása érdekében egysejtűek és amőbák jelennek meg háttérmintaként. Az Angliában játszódó történet miatt az átlagosnál több angol szó fordul elő, a különböző nemzetiségű karakterek pedig mókás akcentussal beszélnek, ami a francia Pip Bernadotte estében csak néhány hang cseréjével jár, a Rómából érkező, de inkább erős ír akcentusú Anderson szövegbuborékainak tartalmát viszont néha egészen komoly nyelvi kihívás dekódolni. Vele kapcsolatban Hirano egyébként mindjárt az első kötetben elmagyarázza, miért képes Alucard különböző testrészeibe állítandó, megszentelt pengéjű bajonettjeit: Anderson négydimenziós, hát ezért. Szép idők várnak ránk, Hellsing rajongókra, az OVA révén ugyanis pár évre biztosítva van a túléléshez szükséges adag, a soron következő negyedik epizódot pedig most októberre ígérik Japánban. A manga ugyan erősen a végéhez közeledik, Hirano sensei azonban azt ígéri, ezután sem hagy minket olvasnivaló nélkül. Addig is marad a nagy kérdés: vajon Alucard végül emberére talál?