„Macskaizom, macskakarom, macskavarázs, tejhatalom” – a környezetvédők forradalmian új szlogenje. Szedd hát a tappancsaidat és csatlakozz te is!

Az aktivistáknak nem kell többé fűrésszel őrjöngő favágók vagy monumentális buldózerek elé vetniük magukat, soha többé nem kell a kivágandó mamutfenyőkhöz láncolva éhezniük, elfelejthetik a gumibálna úsztatását a Dunán – megérkezett a tüntetésnél és polgárpukkasztásnál milliószor hasznosabb fegyver: a Vadmacska kommandó. Persze fa telepítést és hulladékgyűjtést ne várjon tőlük senki: a csapat szerepe kimerül a marketingben, illetve a Föld megmentésében. Utóbbit ugyanis nem csupán az emberek kártékony, felelőtlen életvitele és felfogása veszélyezteti, hanem az idegenek támadása is – már amennyiben idegennek lehet nevezni a bolygó első lakosait, akik már jóval az emberek születése előtt gereblyézgettek a Paradicsomban, egészen addig, amíg egy drasztikus változás el nem lehetetlenítette számukra a belterjes gyümölcs- és zöldségtermesztést. Bár a csapást sem kivédeni, sem megakadályozni nem voltak képesek, dimenziók között már tudtak kalandozni jól felszerelt űrcirkálóikon – hogy a Föld testvérbolygóját nem találták meg, talán csak apró nüánszokon múlt (ha már megjósolni nem tudták az éghajlatmódosító meteort, talán elfogadható, hogy a navigáció sem ment egykönnyen számukra). Ám a valamirevaló negatív hős – estünkben hőscsoport – nem arról híres, hogy feladná a küzdelmet: természetesen mi más lehetne a céljuk, mint visszahódítani az emberek által megsebzett és folyamatosan bántalmazott Földet? A kommandó pedig mindezt megérti. El éppen nem fogadja, de kétségkívül megérti. Az már valamivel nehezebben megy a fejükbe, hogy miért is kell mutáns retkekkel, uszonyok helyett lábbal bíró halakkal, szambázó gyíkokkal, radioaktívzöldben derengő papucsállatkákkal és egyéb végtelenül kreatív lényekkel küzdeniük az idegenek helyett, és az sem könnyedén befogadható tény, hogy az emberiségnek feltétlenül vesznie kell az egészséges faunáért és flóráért. A nagyarányú emberirtás tehát érdeklődés hiányában elmarad, még ha így a bolygó túlélési esélyei jelentősen csökken is: egy valamire való szuperhős prioritását tekintve elsősoroban inkább humánus, mint e-missziós. És csak mindezek után civil. Pedig egy tizenegy-tizenöt éves lányka számára a magánélet is épp elég megterhelő lehet – hát még ha nem egy, hanem öt ilyen lányról van szó – ennek függvényében több mint bátornak nevezhető az a két unatkozó, nem mellesleg dúsgazdag középiskolás fiatalember, akik rájuk bízzák a világ megmentését, illetve a mézeskalács házikónak álcázott bázis emeletén üzemelő kávézót. A szorgalmas munkáért cserébe pedig csinos ruhákat és szupererőt biztosítanak. Ennyi feladat pedig még ingyen sütemények ellenében is nagy nyomást jelent, és eléggé megnehezít néhány privát napirendi pontot: táncórákat, nagycsalád feletti tyúkanyóskodást, idol-létet és nem utolsó sorban a randizást. Ne csodálkozzon hát senki, hogy a tanórákat végigalussza az ifjúság – talán ostoba felnőtté serdülnek a gyerekek, de legalább elmondhatják: megmentettem a világot, nyau!